Szégyenláda

Öt-tíz percenként kinyitja valaki azt a dobozt, amelyet az irgalmas rend három éve rakott ki klinikájának kerítésére a pécsi Munkácsy utcában. Van, aki azért járul a dobozhoz, hogy adakozzon, mások egy-két kiflit remélnek.
Hajlott hátú, bottal araszoló idős asszony fordul be Pécsen a Széchenyi térről a Munkácsy utcába reggel fél hat után pár perccel. A saroktól húsz méterre megáll, körbenéz. Moccanatlan minden. Az asszony ezt látva továbbmegy, ám két lépés után újra megáll egy a kerítésre rögzített szekrényszerű, kétajtós zöld doboz előtt. Kinyitja a doboz alsó ajtaját, kivesz egy zacskót, majd kinyitja a felső ajtót, ahonnan egy kerek margarint emel ki. Mindkettőt elsüllyeszti piros nejlonszatyrába, aztán sarkon fordul.
Kicsit később egy bőrkabátos, vastagon felöltözött vékony férfi bandukol az utcán. A férfi tincsekbe ragacsosodott barna haja válla alá ér, fejét egy színevesztett női kardigán kendőként védi a mínusz öt foktól. A doboznál ő is megáll, kinyitja mindkét ajtót, és másodpercekig áll az üres polcok előtt. Egykor ismertem őt: a férfi novellákat írt, rosszakat. Az írásaival keresett meg, majd azzal, hogy pártot alapított, végül azért jött, mert anyja eltartási szerződést kötött a szomszédjaival, így a szülői ház rájuk szállt.
Az asszony azért fordult el tőle, mert megunta, hogy ő tartja el nem dolgozó fiát, aki még veri is őt. Ráköszönök a férfira, kérdem, mi van vele, széteső válaszaiban nincs értelem, minden mondata mániákus manír. Míg szót váltunk, barna dzsekis, szakállas, aszkéta tekintetű, ötvenes férfi lép az utcai szekrényhez, s csalódottan nézi, hogy üresek a polcok. Becsukja az ajtót, aztán kinyitja újra, mintha csodára várna. Összetörten vánszorog tovább. A doboz, amit 5-10 percenként kinyit valaki, három éve áll a Munkácsy utcában.
Az irgalmas rend rakta ki klinikájának kerítésére, hogy oda az adakozók nem romlandó ételt tegyenek a rászorulóknak. Hat előtt öt perccel középkorú férfi ballag a néptelen utcán. Benéz a dobozba, nem látván benne semmit, folytatja útját. Ruhája ápolt munkásszerelés, bakancsa olcsó, de masszív, vastag dzsekije tiszta, fején fekete kötött sapka, szemöldökéig lehúzva. Megszólítom, bemutatkozik, Orsós Zoltán, 49 éves, egykor a megyei építőipari vállalatnál dolgozott, majd a pécsi tejgyárban. Az őt segéd- és betanított munkásként alkalmazó cégek sorra eltűntek, de ő itt van, s most épp közmunkás.
Élettársa és 22 éves fia is az. Lánya 19 éves, neki van egy párja és egy kisfia. Hatan élnek egy 40 négyzetméteres, komfort nélküli házban. Zoltán azért indul el korábban dolgozni, mert ha szerencséje van, a dobozból reggelezik. Otthon hajnalban nem eszik, így több marad a családnak. A közmunkásbérből nehéz kijönni. Nem mérgelődik, hogy ma nem talált semmit a dobozban, gyakran van így. Ha jut neki egy-két kifli, örömmel kezdődik a nap. Talán holnap.
Negyvenes asszony siet az utcán, betér a dobozzal átellenben ötven méterre lévő kisboltba. Egy perc múlva már jön is, és egy zacskót rak a fémszekrénybe. Tíz másodperccel később egy ötvenes, műszőrme kabátos asszony terem ott, s kiveszi a zacskót. Egyből átvág a túloldalra, viselkedésével azt próbálja sugallni, hogy neki semmi köze ahhoz a dobozhoz. Odébb érve széttépi a zacskót, és mohón harap bele a papírból kihámozott pogácsába.
A kisbolt gazdája – Gabi – azt mondja, nincs nap, hogy valaki ne vegyen náluk néhány péksüteményt a dobozba.
– Főleg a „velem korú” asszonyok adakozók – teszi hozzá a 45 esztendős kereskedő. – Ha az esti záráskor sok zsemle vagy kifli marad, akkor azt én is beteszem, ha csak öt-hat darab maradt, akkor hazaviszem, nekünk is jól jön. Két boltunk van, a férjemmel csináljuk, de kevés a haszon, a fiam, aki nálunk lett kereskedő, inkább elment az Aldihoz. Ott több a pénze. Fél hétkor kinyitják az utca és a főtér sarkán álló irgalmasok templomát. Bemegy fél tucat hívő és két elgémberedett hajléktalan. Utóbbiak beülnek a hátsó padokba, és elszenderednek.

szl

A templom kapuja előtti padról lesöpri az éjjel hullott egy centis havat egy fekete kabátos férfi, rátesz egy hullámpapírt, leül és rágyújt egy csikkre. A templomba igyekvőknek jó reggelt, az onnan távozóknak „szép napot kívánok”-ot köszön. Ha valaki pénzt ad neki, annak dukál az „Isten áldja!” Molnár Ferenc a neve, 62 éves, és a máltaiaknál éjszakázik. Rendszeresen benéz a dobozba, de ma nem, mert tegnap talált bent egy margarint, s azt este meg most reggel rákente a máltaiaktól kapott kenyérre, így nem éhes. Pénzt szeretne borra, az átmelegítené.
– Sofőr voltam, kamionos – avat be az életébe –, volt egy balesetem. Nem én voltam a hibás, de megsérültem, és nem kaptam állást.
– Kártérítést kapott? – kérdezem.
– Nem kaptam… – rázza a fejét, és nagyot vált: – Nézze, én bútorasztalos voltam, de nem én vágtam le az ujjam, hanem az a marha targoncás. Rám borította a bútorlapot.
Elém nyújtja a bal keze mutatóujját, amiről hiányzik egy perc.
– Most akkor kamionos volt vagy bútorasztalos – kérdem a férfit.
– Voltam, ami voltam – feleli –, mindegy már. Voltam közmunkás is. Mondták, fogjak egy kapát. Nem megy, főnök, mondtam, én városi gyerek vagyok. Erre elküldtek.
Később bevallja, hogy a felesége a pia miatt zavarta el. Semmit sem tud róla, ahogy a két fiáról sem, egyik technikus, a másik szakács, reméli, jól vannak.
Hét órától megélénkül az utca, s öt-tíz percenként valaki betesz egy apró csomagot a dobozba. Egyikük, Éva 59 esztendős, 25 éve köztisztviselő az önkormányzatnál. Krumplilevest hozott egy nyolcdecis tejfölöspohárban.
– Megmaradt, ne vesszen kárba – magyarázza szelíd mosollyal. – Mindennap hozok valamit, ami otthon nem fogyna el.
– Nézi, hogy ki veszi ki? – kérdem tőle.
– Nem, soha. Nem akarnám, hogy szégyenkezzen előttem valaki. Én is szégyenkeznék.
– Miért?
– Mert rossz látni az ő szégyenét és hogy ennyi a szenvedő ember.
Míg ezt elmondja háttal áll a tőlünk kőhajításra lévő doboznak, így nem látja, hogy egy középkorú, rendezett ruházatú asszony – akiről senki sem gondolná, hogy rászoruló – fürgén kiszedi a levest.
Negyed nyolctól feltűnnek az iskolások, a belváros gimnáziumaiba igyekeznek jókedvűen csevegve. Néhányukat arról faggatom, mit tudnak a dobozról. A kérdezettek java – bár elmegy előtte naponta kétszer – eddig észre sem vette. Aki tud róla, az sem gondol arra, hogy valamit betegyen oda. Ha megmarad az uzsonna, azt is inkább kidobják vagy hazaviszik a kutyának.
– Ha már beleharaptam, nem tehetem oda – védekezik egyik lány, aztán megáll: –, talán az lenne a megoldás, hogy kettévágnám még otthon a szenyót, és így nem menne pocsékba az egész, ha beleharapok, és nem kell.
Két barátnője bólogat, és azt ígérik, mostantól eszükben lesz a doboz. A ciszterek Nagy Lajos Gimnáziumában végzős Fanni restelkedve vallja be, hogy – bár az iskolában sokszor esik szó az adakozás fontosságáról – ő még nem hozott ételt a dobozba soha. Aztán javítja magát:
– Amikor többen együtt ettünk a Mekiben, és maradt sült krumpli, akkor azt egy zacskóba öntöttük, és idehoztuk. Évente egyszer-kétszer. Csak bezárt a Meki, így ennek vége. A kérdezett fiatalok mindegyike úgy véli: aki annyira lecsúszik, hogy nincs mit ennie, az tehet a sorsáról. Ettől még mindenki elismeri, hogy a nélkülözőkön kötelességünk segíteni. Fanni osztálytársa, Viktória így elmélkedik:
– Azért nem segítünk másoknak, mert nem is gondolunk rá, hogy megtehetnénk. Ez nem jó.
Fél nyolc előtt néhány perccel egy asszony biciklivel megáll a doboznál, és berak egy zacskót, Ő Andrea, 44 éves, a klinikán asszisztens. Minden reggel megken három szendvicset margarinnal, tesz rá sajtot, felvágottat, paprikát, kettőt magának, egyet a rászorulóknak készít.
– Nincs ebben semmi – legyint. –Csak egy szendvics. Engem nem ráz meg, valakinek viszont jólesik. Ünnepkor szoktam betenni süteményt meg egy üveg bort is.
– Van valami egyéni oka, hogy adakozik? – kérdem, amikor indulna.
– Talán az, hogy tudom, bárkinek az élete tönkremehet. Amikor a férjem elhagyott, és ott maradtam a fiammal, összeomlottam. Kevés kellett ahhoz, hogy mindent feladjak.
Míg beszélgetünk, egy házaspár krumplifőzeléket és tíz deka szalonnát tesz a dobozba. A következő pillanatban egy huszonéves, melegítős férfi fut oda, kiveszi mindkettőt és Andrea szendvicsét is. A szendvicset kicsomagolja, és falni kezdi, miközben iszkol a főtér felé. Idős asszony baktat metálszínű bélelt ballonban. Megáll a doboznál, s betesz valamit.

szl

Pio atya, az ötletgazda tölti fel a dobozt
– Pörkölt – mondja, hogy megszólítom. – A szomszédomtól kaptam, ő néha segít rajtam, mert tudja, kevés a nyugdíjam. A felét megettem, de nem bírja az epém. Nyolcvanéves vagyok, én már nem műttetem meg magam. Máskor is elhozom, ha valami megmarad, ne vesszen kárba.
Nyolc és főleg kilenc után ritkábban nyílik a doboz ajtaja, a rászorulók – nyilván – kifigyelték, hogy ilyenkor kevesebb az adomány. Vékony, magas, a farmerdzsekije alatt kinyúlt pulóvert viselő, csaknem fogatlan asszony negyedóránként elmegy a doboz előtt, ám hiába nyitogatja. Ráköszönök, Kocián Ingridnek hívják, kiderül, hogy 33 éves, bár erős ötvennek látszik. Egy somogyi faluban élt az anyjával.
– Eljöttem, mert rabszolgaként tartott – panaszolja hagymaszagú lehelettel. – Van anyámnak öt hektárja, én műveltem, lóval szántottam. Volt nála tyúk, kacsa, liba, disznó, mindet én gondoztam. Na, jó, ő is. Soha egy vasat nem fizetett. Ezért hagytam ott. Ott maradt a 18 és a nyolcéves lányom. Van még egy hároméves lányom, neki gégeszűkülete van, Pécsre jártam vele kezelésre, ezért maradtam itt. Az asszonyszálláson lakom a lányommal és az élettársammal. Ő közmunkás. Azt ígérték, hogy nekem is lesz közmunka. Naponta többször benézek a dobozba, tegnap onnan volt reggelim, egy sajtos kifli. Hirtelen otthagy, mert meglátja, hogy egy fiatal pár betesz a dobozba valamit. Sugárzó arccal jön vissza, a kezében egy befőttesüveg tele húslevessel.
– Az anyjánál, gondolom, nem éhezett – jegyzem meg –, nem lett volna jobb vele maradni?
– Nem lehetett. Erős akaratú ő is, én is. Ez a sorsom, verve tanít az élet.
Tizenegytől fél egyig senki sem tesz be semmit a dobozba. Útját szegem néhány járókelőnek, tőlük is ugyanazt a választ kapom, amit a diákoktól: nem is tudják, hogy van ez a doboz, aki meg igen, az bevallja: eddig nem gondolt arra, hogy ő is hozzon valamit, pedig megtehetné. Többen elhatározzák, ezentúl ők is tesznek ételt a szekrénybe.
– Nem szeretem a csavargókat, utálom, ha kódulnak tőlem, idegesít – morog egy nyugdíjas vasutas, Kocsis Tivadar.
– Sose adok nekik, csak elinnák. De azért sajnálom őket. Ez a szekrény jó, fogok betenni én is ételt, ha erre járok. Az a baj, hogy közönyösek vagyunk. Én is az vagyok. Meg kéne változni.
Egy és két óra között hárman is idehozzák ebédjük maradékát, egy fél szelet rántott húst, egy fasírtot, egy süteményt. Pillanatok alatt lesz gazdája mindnek. A délutáni alkonyat csendes időszak, csak öt órakor áll meg egy kerekes bőröndöt maga után húzó, fekete kabátos, kalapos férfi a doboznál, s betesz egy zacskót. Galántai László, 31 éves, a pécsi egyetem neveléstudományi doktori iskolájában tanul, oktatáskutatónak készül. Zalaegerszegi, de van lakása Pécsen, s rendszeresen adakozik a doboz éhezőinek. Ma egy nagy méretű burgonyás pogácsát.
– A koldusoknak is szoktam adni – mondja –, pénzt soha, csak ételt. Hívő vagyok, nyilván ez is befolyásol, hogy adjak. Az ismerőseimnek nem beszélek erről, ugyanakkor ha a Facebookra valaki feltesz a dobozról képet, akkor megosztom, így népszerűsítem.
A pogácsát egy kistermetű asszony veszi ki. Odaviszi társához, egy mosolygós szemű, simlis sapkás, vékony dzsekis férfihoz, aki a templom előtt versét kínálja.
– Igen, uram, koldulok, azért itt, mert hívő vagyok – mondja, s hogy életéről kérdezem, megállíthatatlanul ömlik belőle a szó, miközben széles mozdulataiban keveredik a teátrálisság és a didergés elleni védekezés: – Varga Zoltán vagyok, 61 éves, rokkant sofőr. A rokkantnyugdíjamat elvették, az ellátásomat 89 ezerről levették 54-re, aztán 27-re, most emeltek, 29-et kapok. A társam negyven éven át a vendéglátásban dolgozott, neki 41 ezer a nyugdíja. Egy 30 négyzetméteres hétvégi házban lakunk a Tüskésréti úton. A feleségem tavaly halt meg, de nem éltünk már együtt 1981 óta: ő zugivó volt, én meg nyíltan ittam. Az alkohol tartott össze minket, aztán az is vitt szét. Ettől még szerettem őt, csak nem tudtam vele együtt élni. Már nem iszom, a hit felé fordultam, tessék, ezt a verset én írtam, a hitemről szól.
Beleolvasok az Ajándékok, amelyek nem kerülnek semmibe című műbe, ami esetlen szavakkal arról szól, hogy mindennek örülni kell, a megbocsátásnak, a jó szónak, a holnapnak.
– Mindennap sokszor belenézünk a dobozba – mondja önsajnálat nélkül. – Tudja, mekkora öröm, ha az ember talál benne egy kiflit. Vagy egy szendvicset, amin van felvágott, sajt és paprika. Olyankor az élet nagyon szép.
(NOL)

andre névjegye

blog.hu/user/869474 blog.hu/user/870746 http://blogger.hu/user/170038 https://www.blogger.com/profile/04913511731763672942 https://plus.google.com/116812610149169792129 https://twitter.com/andrelowoa https://twitter.com/andre_lowoa
Kategória: Baranya | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.